Egyetlen szó, ami forradalmi átalakulásokat indíthat el

Néha egy törvény fontossága és a ráirányuló közfigyelem nagysága fordítottan arányos. Időnként nagy vitát kiváltó törvénymódosítások gyakorlati hatása jelentéktelen, miközben a legnagyobb csendben megszavazott apró törvénymódosítás forradalmi átalakulásokat indíthat el egy ágazatban. Sőt, akár egyetlen diszkréten betoldott szó nagyobb változásokat eredményezhet, mint máskor új paragrafusok hosszú sora. Az alábbiakban Dr. Baraczka Mariann, Dr. Kincses Gyula és Dr. Matejka Zsuzsanna írását közöljük változatlan formában.

Még novemberben módosította a parlament a személyi jövedelemadóról szóló törvény mellékletét. A nyilvánosságot egyáltalán nem foglalkozatta, a szekértők is csak utólag fogták fel a módosítás jelentőségét. A változás csupán egyetlen szó beírását jelentette: januártól a vissza nem váltható életbiztosítás mellett a munkáltató adó- és járulékmentesen fizethet az alkalmazottjának betegbiztosítási díjat is.

Eddig is próbálkoztak biztosítók egészségügyi ellátásokra köthető termékek bevezetésével, de - ellentétben a nemzetközi gyakorlattal - Magyarországon a kiegészítő egészségbiztosítások piaca jelentéktelen maradt. Ennek egyik fő oka az volt, hogy nem lehetett szélesebb kör számára is elérhető szintre csökkenteni a biztosítási díjakat. Ha kevesen kötnek egészségbiztosítást, akkor kicsi lesz az a közösség, amelyen belül a kockázatokat meg lehet osztani, emiatt viszont drága marad a szolgáltatás. A keresleti oldal szűkössége miatt a magán egészségügyi szolgáltatások piaca sem indulhatott igazi fejlődésnek, néhány területet leszámítva. Ha tehát kicsi a biztosítási piac, akkor nem fejlődik a szolgáltatói piac sem, ez viszont magasan tartja a szolgáltatások díját is, ami tovább emeli a biztosítási díjtételeket. Marad a helyben járás.

Régóta élő kérdés, hogy a társadalombiztosítás keretei között nyújtott egészségügyi ellátásokkal való elégedetlenség és az egyéni fizetőképesség javulása mikor hozza létre azt a kritikus méretet meghaladó kockázatközösséget, amely üzleti szempontból nyereségessé teheti ezt a biztosítói üzletágat, ráadásul úgy, hogy egyre többeknek teszi lehetővé a belépést. Ebből a képletből eddig alapvetően a fizetőképesség hiányzott, hiszen az egészségügyi rendszerrel való elégedetlenség megvan. Azzal, hogy a parlament adómentessé tette az egészségbiztosításra fordított béren kívüli juttatást, megteremtette az áttöréshez szükséges keresletet lehetőségét is. Amit mostanáig saját zsebből csak kevesen engedhettek meg maguknak, azt a jövőben a vállalati bónuszból, vagy a cafetérián belül sokan megtehetik.

Ez önmagában még nem az amerikai modell, de kétségkívül megában hordozza az egészségügyi rendszer kettészakadásának veszélyét. Ez azonban nem a magánbiztosítók részvételétől, hanem a társadalombiztosítás, vagy a helyébe lépő állami egészségügy szerepvállalásától függ, ráadásul a rendszer kereteit nem a biztosítók, hanem továbbra is az állam alakítja. Fontos kiemelni: a fejlett államok többségében a széleskörű szociális biztonságot a kötelező egészségbiztosítás és az önkéntes egészségbiztosítások rendszere együttesen nyújtja, hiszen a kötelező egészségbiztosítás sehol nem tud igény- és technológiakövetően teljeskörű ellátást biztosítani. Ahol a közösségi egészségügy mindenki számára képes szabályozott körülmények között biztosítani a szakmailag megfelelő ellátást, ott a kiegészítő biztosítások piaca nem helyettesítő, hanem választékbővítő feladatokat lát el. Ebben az esetben a kiegészítő biztosítás alapvetően nem szükségleteket, hanem igényeket elégít ki: várakozásmentességet, újabb technológiát, jobb körülményeket és személyességet biztosít. "Amerikanizálódásról" akkor beszélhetünk, ha a közellátás a gyakorlatban szegényellátássá alakul, amit a társadalom nagyobb része nem is vesz igénybe, mert a teljes ellátásukat - ha van biztosításuk - a magánbiztosítók fizetik.

Magyarországon, ha fel is futnak a magánbiztosítások, hosszútávon akkor is meghatározó marad az állami egészségügy aránya - az persze kérdés, milyen minőségben - és a többség számára ez nyújtja a teljes ellátást. A magasabb jövedelműek várhatóan váltakozva veszik igénybe az állami rendszert és a magánbiztosítást. A számos ritka és nagyköltségű betegség gyógyítását továbbra is csak az állami rendszer fogja finanszírozni, mert magánbiztosítással ezeket ekkora kockázatközösségben nem lehet fedezi.

Ami bizonyos: az egészségügy nem működtethető tovább a magántőke bevonása nélkül. Itt a hangsúly legalább annyira a tőkén, azaz a pénzen van, mint a magánon. Kérdés, hogy az erősen forráshiányos állami egészségügyi intézmények tudnak-e ebből profitálni. Ez attól is függ, hogy a magánbiztosítók hol költik majd el a pénzüket. Ha csak magánszolgáltatókkal szerződnek, az felgyorsítja az egészségügy kettészakadását. De ha a magánbiztosítók a közintézményektől is vásárolnak szolgáltatásokat, akkor olyan pénzt visznek oda, ami egyébként nem folyna be, ezzel viszont javulhat a közösségi egészségügy működése.

Sok múlik azon, hány munkavállaló részesül majd ilyen juttatásban, a biztosítók milyen csomagot állítanak össze számukra, és ezekre az ellátásokra milyen szerződést kötnek. A részletszabályok még nem ismertek. Azt tudjuk, hogy ez "betegségbiztosítás", és nem egészségbiztosítás lesz, amiből az következik, hogy a szélesebb prevenció (életmód-támogatás) helyett a gyógyítás finanszírozása lesz a fő feladata. De kérdések tömege merül fel. Lesz-e kockázatközösség ezekben a biztosításokban? A díjtétel, a szolgáltatási csomag függhet-e majd a biztosított egészségi állapotától, egyéni kockázataitól, azaz: magasabb lesz-e a túlsúlyos, a dohányzó, vagy az idősebbek biztosítási díja? Mindez mennyi pénzt hoz a magyar egészségügybe, és mennyi többlet-jövedelemhez jutnak ebből a szerződő orvosok, azaz az új rendszer segíti-e a munkaerő-megtartást a magyar egészségügyben? Az új biztosítási csomagok csak a járóbeteg-ellátásra koncentrálnak, vagy bevesznek a csomagba bizonyos fekvő ellátásokat is? Ha igen, kérnek-e ilyenkor valamilyen önrészt? Finanszírozhat-e az új rendszer gyógyszerköltségeket is, vagy csak egészségügyi ellátásokat? A biztosítók törekednek-e majd arra, hogy a szolgáltatók között verseny alakuljon ki, vagy saját ellátó-hálózatot alakítanak ki? Milyen módon szabályozzák az ellátások igénybevételét és hogyan ellenőrzik a minőséget? Kialakul-e emiatt egyes nagymunkáltatóknál a munkahelyi egészségvédelem új rendszere?

A válaszok alapvetően meghatározzák, milyen mélységig formálja át a szóban forgó törvénymódosítás a magyar egészségügyet. Lehet, hogy csak a felszínt karcolja meg, de az is lehet, hogy az új szemlélet, a verseny, a tehetősebb betegek átlépése a magánbiztosításba (akik a hálapénzt is elviszik) kiforgatja a régi struktúrát a sarkából.

A biztosítók számára ez egy új terület, ráadásul nagyon érzékeny terület, a maga bonyolult szakmai, jogi és finanszírozási szabályaival. Feltehetően két hibát követhetnek el: ha nem lépnek be erre a több tízmilliárdos piacra, vagy ha belépnek, de nem veszik komolyan az ezzel járó kockázatokat és nehézségeket. Az egészségügy a gyógyításról szól, de vannak benne elkerülhetetlen tragédiák és elkerülhető műhibák is. Ha egy biztosító nem köt olyan szerződéseket (egyfelől a szolgáltatókkal, másfelől a biztosítottakkal), amelyekkel ezeket az eseteket megfelelően tudja kezelni, akkor a pénzének egy része, és a sok év alatt felépített jó híre is elúszhat. Hasonlóképpen: ha a biztosítási csomagot túl szűkre szabja, alulmaradhat a versenyben, ha túl tágra, akkor veszteséget termel. A magánbiztosítónak ki kell dolgoznia azokat a szabályokat, amelyekkel az igénybevételt korlátok között tudja tartani. Ez viszont mind speciális tudást és megfontoltságot igényel, ezért várhatóan csak évek múltán derül ki, hogy ez a csendben benyújtott, egyszavas törvénymódosítás végül is mekkora változást hozott. Könnyen lehet, hogy nagyobbat, mint a kirakatban lévő, hivatalos egészségügyi program, a Semmelweis-terv.

Dr. Baraczka Mariann
Dr. Kincses Gyula
Dr. Matejka Zsuzsanna